interview

Fejér megyei vmint Dunaújvárosi hírlapban megjelent, képek nélkül bemásolom...
Köszönjük Balla Úr, köszönjük.


Közkiállítóhely, szellemterep

Megjelenés dátuma: 2008. augusztus 09. 04:29.00
Szerző: Balla Tibor

Él egy ember Dunaföldváron, aki úgy gondolta, életet lehel kedves városába. Elindult, és megtalálta azt a házat, melynek kapuját kinyithatta a zene és a képzőművészet kedvelőinek. Decemberben nyílt az első tárlat, azóta rendszeresen cserélődnek a képek a málló vakolatú falakon. Szabó Szabolcs pedig tervez.Három éve gondolkodott már azon, hogy létrehoz egy nyitott házat , műhelyt, galériát Dunaföldváron, hiszen a szívéhez nőtt a város. Aztán megnyitotta ott, ahol a hely szelleme jelen van. A város legszebb helyén, a Templom utcában álló ház kapujára pingálva hirdeti az épp aktuális kiállítást, a másik szárnyra pedig krétával rajzolta fel mobilszámát, hívja bátran, aki be szeretne jutni. Érkezésemkor a kapuljban bakelit lemezről Cseh Tamás hangja fogad, itt egy oroszlánfejes kanapé, amott két tonettszék, a falakon már itt is festmények, installációk. Beljebb, az udvarban egy kézi malom bújik meg a fűben, mellette öntöttvas kút az udvaron, hátrébb a tűzfalon keresztek, halottaskocsi-díszek rozsdásodó vasból. Odébb egy muflonkoponya hever a fűben, mögöttem kivillan egy torony kupolájának körvonala. Betérve a házba már minden falfelületen képekkel találkozunk, alattuk a lábazatból elővillannak a téglák. Az egyik teremben (szobában) erősítő, gitárok, a másik sarokban ritmushangszerek hevernek, beljebb már falhoz támasztott citera fogad, megállít egy bőrhuzatú, szebb napokat látott, díszes zongoraszék. Persze a falakon sűrű egymásutánban ott sorakoznak a képek. Még a tornác bejáratát is egy nagyméretű festmény zárja le, a vászon rostjain átszüremlik a napfény, mintha csak ezer apró lámpást festett volna a művész a vászonra. Az épület állagát talán a felújításra szoruló kifejezéssel lehetne leírni, a mellékhelyiség kézmosója nemes egyszerűséggel egy lavórállványban testesül meg. Nem épp egy ötödik kerületi galéria - a hangulata mégis leírhatatlan. Bár épp üres, csak ketten töltjük délidőben perceinket itt, mégis szinte érezni a pezsgést. Az alkotó szellem jelenlétét.
- Úgy tűnik, bejön?
- Ebben az évben próbálom kiszűrni, milyen módon lehet közelíteni a befogadó közeg felé. Hogy minek van értelme, hetente, hétvégenként csinálni egy akciót, vagy akár napi nyitva tartással, havi rendszerességgel állandó kiállítást frissíteni. Lehet, hogy nem megnyitókra, akciókra van szükség, csak egy állandó kiállításra, amihez hétvégenként kell kinyitni a kaput, és aki jön föl a várba, az is megnézheti. Mondjuk... nem ez lenne a célom semmiképpen.
- Meg lehet ebből élni?
- Nem. Belsőépítészettel foglalkozik a vállalkozásom, de mindig komoly kötődésem volt a művészetek és a művészek felé. Rocksztárnak készültem valamikor, tizenhét évesen Sepulturát kiabáltam. Aztán Dániában éltem fél évet. Érzékeny ember vagyok, ez tényszerű volt már serdülő koromban, de talán akkor fordult az értékrendem abba az irányba, amit most is képviselek. Lehet, hogy képzőművész akartam lenni. Nincs kézügyességem, de szerettem volna közelebb kerülni a művészethez. Huszonévesen szerettem a közeget, otthon éreztem magam benne. A tömegkultúra ellen való dolgok, amelyek alkotásokban nyilvánulnak meg, fontosak. Fontosabb, mint vásárolni.
- Ez már elég is ehhez?
- Ez a kisváros nagyon közel áll a szívemhez. Vannak lehetőségei, amiket érdemes lenne kihasználni. Tettem is lépéseket ez irányban. Összeírtam pár ötletet, mert zavar, hogy ebben a gyönyörűen felújított várban nem pulzál semmi, nem él. Korábban nagyon komoly pozícióban volt a város, de megszűnt a központi státusza. Szeretném, ha a meglévő lehetőségeket kihasználnánk. Úgy érzem, feladatom van: kell csinálnom valami olyat, amitől lendül, valami egyediséget képvisel. E két dolog: a vonzódásom a művészetekhez, és a város szeretete miatt van a kényszer bennem, hogy csinálnom kell. Hogy hová fut ki, hogyan piacosodik, egyáltalán kell-e, hogy piacosodjon, azt nem tudom. Akkor bizsereg valami, amíg mindenen kívül álló. Ott van Kapolcs: amint a tőke betette a lábát, úgy fordult át valami másba. Szellemiségében biztosan van rokonság a két dolog között, de én nem egy tíz napra leszűkített, fesztivál jellegű dolgot szeretnék, hanem olyat, ami állandó alternatív lehetőséget nyújt a bekapcsolódásra . Számomra egyértelmű, hogy ezt a mozgó, élő, lélegző állandó exhibíciót csinálnom kell egy archaikus közegben.
- Csak az itt látható kortárs vonulat jöhet szóba?
- Nem feltétlenül. Nem csak a progresszió helye ez. Nem kategorizálnék: a kortárs inkább olyan értelemben kerülhet szóba, hogy jelen időben működik. Nem zárom ki, hogy akár Oszoli Piroska néni képei is felkerülhessenek, vagy bárkié, aki bekopog. Most ismerősök, barátok útján kerülnek ide a kiállítók. Eddig mindenki beleszeretett. Remélem, híre megy. A zenészekkel is hasonló a helyzet: a helyi viszonylat dobja fel őket. Alkalmi formációkba állunk össze, én meg szabadverseket mondok rá. Alulról építkezünk, underground jelleggel. Persze nincs kész, folyamatosan változik. Az első alkalommal Kozák Csaba művészeti író is azt találta benne szimpatikusnak, hogy van bennem ez a kényszer, hogy elindítsam. Látom, hogy nincs kész, de mindenképpen csinálom. Akik rendszeresen eljönnek, részei és részesei lesznek a változásnak, és talán ettől személyes az egész. Lehet, hogy addig megy fölfelé, amíg ez a születési folyamat tart. A műhely jelleget tartom fontosnak. Aki idejön, az nem csak kap, hanem adhat is. Nagyon örülünk annak a látogatónak, akit senki nem ismer. Könnyű nekünk örömet szerezni.
- Lesz egyszer gyűjteménye is az Eszképműhelynek?
- Remélem, hiszen az értéket képviselne. Minden kiállítótól ugyanazt kérem: a végén egy munkát hagyjon itt. Jó, hogy itt nem forog pénz. Belépőt sem szedünk. Gondolkodtunk olyan dologban is, hogy egy mozgó cirkuszt kellene létrehozni, ami nem feltétlenül a szórakoztatásra épül, hanem értékközvetítő, és körbehordani a városokban. Ha meglesz a gyűjtemény, szerintem ebbe az irányba fogunk elmozdulni.
- Ez az egyetlen őrültséged ?
- Zenész-költő vagyok, vagy mi a szösz. Azt hiszem, hogy annak születtem - nekem az a hivatásom.